Családdá válni nem egy pillanat – hanem egy döntés az együtt fejlődésre
Mikor megszületik egy baba, az örömön túl gyakran úgy érezzük, „most lettünk igazi család”. És bár technikailag ez igaz is, a valóság kicsit összetettebb. Családdá válni nem pillanat kérdése – hanem egy folyamat. Egy szép, de sokszor nehézségekkel tűzdelt út, amit együtt kell bejárni.
Egy kisfiúval kezdődött a történet. A 10 éves Márkot ADHD-val diagnosztizálták, és komoly viselkedési nehézségekkel küzdött. A család, amelyben élt, mozaikcsalád volt: édesapa, nevelőanya, egy korábbi kapcsolatból született kamasz, Márk – és két tündéri kisbaba, akik szinte egymás után érkeztek. A szülők, alig néhány hónapnyi ismeretség után, szinte azonnal többszörös családdá váltak. Mielőtt lett volna idejük egymásra, máris többgyermekes szülők lettek.
Az első találkozásokon leginkább Márk állt a középpontban. De ahogy múltak az alkalmak, a figyelmem óhatatlanul a szülők felé fordult. Fáradtak voltak. Kifacsartak. Egy napon a nevelőanya könnyekkel a szemében csak annyit mondott:
„Elválok. Ezt nem bírom tovább.”
Kapcsolat nélkül családot teremteni – lehetséges, de fájdalmas
Sokan hisszük, hogy a baba megszületésével automatikusan minden „összeáll”. De az igazság az, hogy egy baba nem old meg kapcsolatokat – inkább felerősíti azt, ami már amúgy is ott volt. Ha a kapcsolat stabil és szeretetteli, a baba egy ajándék. Ha viszont még nem szilárd a talaj, akkor jönnek a repedések.
Sok pár már gyerekkel a „nyakában” kezd el ismerkedni egymással. Ez történt náluk is. Nem voltak kettesben. Nem volt közös történetük, amit megélhettek volna – csak a felelősség, a gyerekek, az elvárások. A szerelem ott volt közöttük, mély és valódi – csak épp nem volt idejük élvezni, megélni.
Ők nem ketten indultak el egy úton, hanem rögtön hatan. Nem volt idő megbeszélni, hogy ki hogyan szeret, ki mire vágyik, ki mitől fél. Egyszerűen csak csöppentek a sűrűjébe.
És ebben az őszinte káoszban döbbentek rá, hogy bár már „család” a nevükben, még mindig alig ismerik egymást. A nehézségek nem csak a gyerekekből vagy Márk ADHD-jából fakadtak – hanem a feldolgozatlan múltból, hozott traumákból, hibás mintákból, amiket akaratlanul is újrajátszottak.
Családdá válni azt jelenti: vállaljuk a sebezhetőséget, az együtt tanulást, a közös fejlődést. Hogy nem elég jó anyának és apának lenni – először jó társnak kell lenni. Mert egy stabil párkapcsolatból nő ki az az érzelmi biztonság, amiben egy gyermek fejlődni tud.
Régen természetes volt a felkészülés: jegyesoktatás, házasságra való nevelés. Ma ezek már ritkák, pedig akkor is fontosak, ha nem házasodik az ember. Egy coaching vagy egy segítő beszélgetés során sokszor azok a kérdések kerülnek elő, amik a hétköznapok sodrásában sosem merülnek fel:
Mi az én szeretetnyelvem?
Mit hozok otthonról?
Hogyan kezelem a konfliktusokat?
Tudom, hogy a másik mit él meg egy-egy veszekedés során?
A családi élet néha olyan, mint egy csatatér – de a harcot nem egymás ellen kell megvívnunk
Ha a cél közös, ha a szándék jó, akkor minden akadály leküzdhető. A gond csak akkor van, ha a „csapattagok” elfelejtik: ők egy oldalon állnak.
A jó hír az, hogy ez tanulható. Lehet tudatosan szabályokat alkotni, időt teremteni egymásra, stratégiát építeni a mindennapok túlélésére. Nem kell mindent magunktól tudni. De tenni kell érte. A család nem „megjavítja” a kapcsolatot – hanem próbára teszi. És ez a próbatétel lehetőség is: arra, hogy közösen növekedjünk.
Márk szülei végül nem váltak el. Eljöttek néhányszor kettesben. Megtanultak újra beszélgetni, megismerni egymást, odafigyelni egymásra. Először csak szavakkal – aztán érintésekkel, figyelemmel, türelemmel. Ma már valóban családként élnek. Nem tökéletesek , hanem valódiak.
És talán ez a legfontosabb: A család nem akkor születik, amikor megérkezik a baba, hanem amikor két ember elköteleződik egymás mellett – az örömökben, a kihívásokban egymást emelve.
Írta: Szilágyi Kinga