„A démon is én vagyok” – egy 20 éves lány útja az önelfogadás felé
20 éves. Anorexiás. Bulimiás. És gyógyulófélben.
Csontig hatoló önkritika, bűntudat, falásrohamok majd hánytatás – és végtelen kontroll. A test és a lélek hadban állnak egymással – és ő mindkettő közepén. Azért írt könyvet is és nekem is, hogy másoknak is segíthessen. Mert amit ő megtapasztalt, az nemcsak fájdalom, hanem újjászületés is. A démon, amivel nap mint nap megküzdött, sokáig idegenként élt benne. De egy idő után már nem tudta – és nem is akarta – elválasztani magától.
„Valami belül tiltakozott bennem: de igenis, a démon is én vagyok, aki lop, rúg, csal, hazudik és mindent megtesz azért, hogy az anorexia győzzön. “
Egy 12 éves lány, akinek akkor omlott össze a világa, amikor a szülei elváltak. Az édesanya új identitása, a család széthullása, a biztonság megingása – mind ott kezdődött. Akkor szűnt meg az étel táplálékként létezni, és vált az önbüntetés és önkontroll eszközévé. 16 éves korától a bulimia is megjelent – a test már követelte, amitől az elme rettegni tanult. Falás, bűntudat, hánytatás – ördögi kör. Volt, hogy életveszélyes állapotba került, kórházba vitték.
Amikor megismertem, már túl volt többféle terápián, visszaeséseken, újrakezdéseken. A kapcsolódásunk kezdetén épp egy ilyen visszacsúszásban volt. Nehéz volt őt elérni – érzelmileg labilis, nagyon zárkózott, a külvilág felé hősies pózokat mutató, de belül szorongó, töprengő, megfelelni akaró lány. Elfojtja az érzelmeit, védekezésből más képet mutat magáról, mint amit valójában érez. Érzékeny, sokszor gyermeki finomsággal reagál, nehezen enged közel bárkit. De ha megteszi, akkor nagyon mélyen.
Édesanyjához még mindig erősen kötődik, édesapja háttérbe szorult. A családi minták, a válás, a trauma, az önazonosság kérdései – mindez ott húzódott a tünetek mögött. Egy ideig csak kapaszkodott: a terápiás kapcsolatba, a struktúrákba, az általam jelentett stabilitásba.
És aztán lassan, apró lépésekben, de elindult. Már nem az evés volt az egyetlen terep, ahol kifejezhette magát. Már nem az evés volt az egyetlen amit irányítani tudott. Már nem a büntetésben kereste a feloldozást. Megtanult érezni, megélni, szabadon lélegezni. Megtanulta, hogy amit sokáig démonnak látott, az is ő maga. És ez nem baj. Nem elutasítani kell, hanem integrálni. Megérteni. Elfogadni. Szelídíteni.
Ma már külföldi egyetemre jár, pszichológia szakos hallgató. Időnként beszélünk. Már nem kliensként, sokkal inkább barátként kapcsolódunk. Hálás vagyok, hogy ismerhetem, hogy mellettem nyílt meg először igazán, és hogy részese lehettem ennek a folyamatnak. Büszke vagyok rá.
És a legszebb zárógondolat, amit nem én írtam, hanem ő küldött nekem – ezzel szeretném befejezni:
„Sok pozitív gondolatot sugárzol a kliensek életébe, ami örökre velük marad.”
A legjobbakat kívánom Neked az életbe, kicsi lány! Megérdemled!
Megjegyzés: Az anorexia és bulimia pszichiátriai kórképek, amelyek minden esetben komplex, orvosi és terápiás ellátást igényelnek! Ez az eset is jól tükrözi azonban, hogy a gyógyulás útján – a szakmai tudás mellett – mennyire meghatározó lehet egy olyan biztonságos, elfogadó kapcsolat, ahol az érintett valódi kiemelt figyelmet kap egy olyan segítő (jelen esetben coach) személyében akihez igazán kapcsolódni- és ezáltal megnyílni tud. Mert sokszor nem csak szakemberre, hanem valódi jelenlétre van szükség.
Ez a kiegészítő segítségnyújtás, a tercier prevenció lényege.
Írta: Szilágyi Kinga