Nem a diagnózis a baj – hanem amit nem kezdünk vele
Az iskolakezdés minden család számára kihívásokkal teli időszak, különösen, ha a gyermek nem illeszkedik zökkenőmentesen az új közösségbe. Az egyik szülői történet, amely hozzám eljutott, különösen megrendített – talán azért is, mert túl sok hasonlót hallani manapság.
Egy kisfiú, aki az óvodában már nehezen kezelhetőnek tűnt, magatartási és beilleszkedési problémákkal küzdött. A mindennapok feszült légköre a többi szülő számára is észlelhető volt. Szakemberként meglepő volt számomra, hogy az óvoda – amely a gyermekvédelmi jelzőrendszer része – nem kezdeményezte a kivizsgálást, nem irányította őket szakszolgálathoz. Azt gondoltam, a gyermek már diagnózissal és fejlesztési támogatással rendelkezik. Nem így volt.
Az iskolakezdés után néhány hónappal két emlékezetes jelenetnek is tanúja voltam: az egyik alkalommal a gyermek édesapját a tanítás végeztével négy pedagógus vette körül az iskola bejáratánál. Egymás szavába vágva zúdították rá a kritikákat és panaszokat, miközben ő – kisfiának kezét szorongatva – megsemmisülten állt, mintha megvádolták volna, nem meghallgatni akarnák. Egy másik alkalommal, hasonló jelenet játszódott le, csak „csökkentett létszámmal”, már „csak” két pedagógus volt jelen.
Egy idő után lehetőségem nyílt beszélgetni az apával. Kiderült, hogy végül ők maguk kezdeményezték a vizsgálatot, és hosszú hónapok után, a nyári szünet előtt kaptak diagnózist: autizmus spektrumzavar és ADHD. A szakszolgálat heti öt fejlesztő foglalkozást írt elő, az iskola azonban csak kettőt tudott biztosítani. Mindezt nem gyógypedagógus, hanem gyógypedagógiai asszisztens végezte – azok egyike, akik korábban szinte „kitoloncolták” a kisfiút az iskolából.
Az iskola dokumentumaiban integráló intézményként definiálja magát, autizmus spektrumzavarral élő gyermekek fogadására is „alkalmasként” tünteti fel magát. A valóság azonban nem igazolta ezt az ígéretet. A gyermek szeptembertől már szegregált intézményben tanul, de szülei időközben magán úton biztosítottak számára fejlesztést, aminek hatását – kissé megkésve – az iskola is elismerte.
Úgy tűnik, nagy küzdelmek árán elindult egy jobb irányú változás a gyermek életében. De mi történik a szülőkkel? Ki támogatja őket ebben az érzelmileg és mentálisan is megterhelő folyamatban? Mi történik a hasonló sorsú gyermekekkel most, amikor nyári szünet van, és a fejlesztések többsége szünetel?
A Kunigunda Központ épp azért jött létre, hogy ebben a sokrétegű helyzetben ne csak a gyermekre, hanem a család egészére figyeljen és segítő kezet nyújtson.
Prevenciós, készség- és személyiségfejlesztő programjaink, mint a TLSZ-program lehetőséget adnak arra, hogy a gyermekek játékos mozgásfejlesztéssel, részképességeik támogatásával fejlődjenek – akár diagnózissal rendelkeznek, akár még előtte állnak.
A szülő pedig minden esetben partner. Nélküle nem lehet fejlődést elérni. Mi pedig itt vagyunk: a gyermekért, a szülőért – együtt, külön, és újrakapcsolódva egy jobb minőségben újra együtt.
Írta: Szilágyi Kinga